Meglepetést meglepetés követett Kéttornyúlakon, — milyen beszélő, kedves név egy falunak –, ahol a festő egy hajdani iskola épületében lakik. A nagy belmagasságú régi osztályterem labirintusait képek alkotják, és képektől képekig lehet eljutni benne.
Már az odáig vezető út is izgalmas volt: posztnagybányai frissességgel megfestett tájképek díszítették az üveges veranda falait — Katona kiállításain soha ennyit nem lehetett látni ebből a műfajból, holott kifejezetten áradó felszabadultság érhető tetten rajtuk. Felfokozott, merész színhasználat ezeknek a tájképeknek a jellemzője. Szorosan kapcsolódnak a képek a természethez, de annak tárgyait, — legyen az egy hajdani szülőföldi erdélyi helyszín, vagy az új, választott hazai, dunántúli táj,– szuverénül átértelmezik.
A lélek útvesztőit is megjárt , sorsukat magukon viselő barázdált arcok alkotják portréinak zömét. Katona merőn figyeli az öregséget, kutatja az embernek maradás titkát. Szeretteinek arcvonásai többször tűnnek fel más-más szerepben is. Különlegességével kitűnik portréi közül az Apám kakassal kép: két kalapos ember a színes és nem színes háttér előtt, hallatlan derűvel néznek szembe a festővel — egészen különös hangulatot teremt maga a szituáció és a megfogalmazás is. Alakos kompozíciói között tematikájuknál fogva talán a legnagyobb egységet a történelmi múlttal foglalkozó képek alkotják.
Az emberekből fal, katedrális, város — építés ősi motívuma, kavicsokban, kövekben arcokat, tekinteteket megjelenítő látomások a történelmet faggató festő miértjeire keresik a választ. Ugyanakkor minden, ami a szeme elé kerül figurális kompozícióinak modelljévé válik, legyen az a Szent László pénze, vagy egy tollászkodó csóka a kertben, vagy maga a kert. A történelem figuráit megjelenítő képek drámaiságát így váltják fel zsánereinek derűs képei a műterem labirintusában bolyongva és ismerkedve egy rendkívül sokat dolgozó festő munkásságával.
Külön fejezet – külön „bugyor”, és talán a legsokrétűbb, a biblia világát kiindulási alapul vevő képek sora. Ember és lélek-közelbe hozza Jézust és a halászokat, szuggesztív erővel kalandozik a lélek belső tájain, jelképeket használ és szimbólumokban gondolkodik. Plasztikusak ezek a képek, saját, egyéni technikával festve, fújva, gipsszel dúsítva majd újra fújva, és visszamosva, újra festve és belekarcolva mindaddig, amíg a kép felületének rétegei az értelmezés különböző szintjeire nem irányítják a figyelmet. Vannak kitüntetett figurái, talán mert attitűdjük oly igen átélhető a festő által: ilyen a többször megjelenített Jónás, aki rühellte a prófétaságot. Jónás, aki Istennel is perlekedett, és akinek különös kalandja volt azzal a bizonyos cethallal, és az árnyékot adó lopótökkel (ricinussal).
A Katona György vásznain megelevenedő kispróféta emberközelivé lesz, és felidézi a szilágylompérti református templom famennyezet kazettáját, amelyen Asztalos Budai Sámuel és legénye kedves naivsággal és bumfordisággal láttatják a nagy halat és a töklevelek alatt heverésző Jónást. Így kapcsolódik össze a szülőföld képi világa a festő kertjével, a képzelet a valósággal.
Gopcsa Katalin